Váradi András Alapítvány

Látlelet a hazai egészségügyről

Közel a katasztrófa, és nem lehet elhárítani jelentős többletráfordítás nélkül

2015. május 08. - Váradi András Alapítvány

 „Látlelet: Van-e kiút az egészségügy zsákutcájából?” címmel rendezett konferenciát a Váradi András Alapítvány április 23-án. A konferencia koncepcióját dr. Komáromi Zoltán háziorvos és egészségpolitikus, az Együtt elnökségi tagja alakította ki: a közegészségügyi rendszer legfontosabb területeinek egy-egy specialistáját kérte fel a látlelet felállítására. Az alapellátás helyzetét maga Komáromi, a szakellátás járóbeteg-ellátási részét dr. Kincses Gyula, volt egészségügyi államtitkár, a fekvőbeteg-ellátást dr. László Imre, volt kórházigazgató, a DK egészségpolitikusa mutatta be, míg dr. Szegedi István gyermekonkológus, az Együtt debreceni önkormányzati képviselője moderálta az eseményt. 

0408_va_cover_01.jpg

8000 orvos távozott külföldre

Az elmúlt 10 évben több mint 8000 orvos ment el Magyarországról, és további több mint 2000 szakdolgozó. 15-20 éves gyakorlattal rendelkező szakápolók mentek el, valamint nagyszámban mentőtisztek, mentőápolók, szakorvosok is, e szakmákban az átlagosnál is nagyobb a szakemberhiány – ismertette Komáromi.

A legtöbb távozó háziorvos volt, Komáromi szerint csak 2014-ben kb. 600 ember. Érdekesség, hogy a legtöbben Romániába mentek: erdélyi kollegáik visszamentek Erdélybe dolgozni, mert Romániában kb. hatszorosát tudják megkeresni a magyarországi átlagos háziorvosi bérnek, ami nagyjából 150 ezer Ft.

abra1.png

Komoly problémát jelent az utánpótlás (ld. A háziorvosok kormegoszlása, Komáromi Zoltán prezentációjából). Minden évben 250 háziorvos kerül a 70 év fölötti kategóriába, miközben csak 80-at képeznek ki az országban évente, és még őket is bombázzák már az utolsó félévükben is németországi és ausztriai ajánlatokkal. Komáromi elmesélte, hogy egy rezidense 3 millió forintnak megfelelő összegért kaphatott Németországban praxist, és amint kiment, az ottani kamara részletfizetést ajánlott neki, és 4 hónap alatt rendezni tudta a számláját. Ezzel szemben ma Magyarországon 12-15 millió Ft egy praxis igénylése.

László Imre összehasonlításképp kiemelte, hogy míg 2014-ben egy 3 tagú család létminimuma 210 ezer Ft volt, addig egy egészségügyi dolgozó átlagkeresete 154 ezer Ft-ra rúgott, a magyar átlagkeresetnek is csak a 73%-át érte el.

A külföldi munkavállalási engedélyt kapott egészségügyi dolgozók számának alakulása (ld. László Imre ábráját) nem csak a Fidesz-kormányzás időszakában növekedett – László Imre megjegyezte, hogy ezzel kapcsolatban más pártoknak is akad elszámolnivalójuk. Közel 10 ezer dolgozó hagyta el az országot az EU-csatlakozás óta, míg 6800 orvos végzett a hazai egyetemeken. Az orvoshiány már most is érzékelhető az egészségügyi szolgáltatások mindhárom szintjén (alapellátás, járóbeteg-szakellátás és fekvőbeteg-ellátás), de 5-10 éven belül katasztrofálissá válik a helyzet. Az ilyen mértékű hiányt már csak

> a bérek rendezésével lehet kezelni.

Több mint 100 praxisban 10 éve nincs orvos, és kb. 230 praxis feltöltetlen. Erre az alábbi megoldási javaslatokat tették a konferencia résztvevői:

> a csoportpraxisok: 2-4 orvos összeáll 4-6 faluból vagy városrészből, és velük együtt kellene, hogy dolgozhasson pl. 8 nővér, akik már specializálódni is tudnának (pl. labor, dietetika, szív-érrendszeri betegségek, mozgásszervi betegségek szerint) – a holland, dán és ír tapasztalatok alapján a hozzájuk rendelhető betegeket már szakorvosig sem kell elküldeni.

> otthoni ápolás: pl. a kötszerek vagy az infúziók alkalmasak rá, hogy otthon lássák el vele a betegeket, és nem kéne egy infúzióért 24 órát bent töltenie valakinek a kórházban. Ez megoldható lenne úgy, hogy a szakdolgozói szolgálat háznál adja be az infúziót, vagy gyógytornáztat valamilyen sérülés esetén. Közben a páciens saját ebédjét eszi, saját ágyát és fűtését használja. 

 _zsu3413.jpg

Dr. Komáromi Zoltán

Halálosan túlterheltek az egészségügyi dolgozók

Komáromi Zoltán előadása elején leszögezte, hogy az egészségügyben bármiféle fejlesztés, átalakítás csak akkor elfogadható, ha közben is fennmarad a rendszer működőképessége. Mostanában azonban 60 éves kollégáik halnak meg egyik napról a másikra, olyannyira túlterheltek, frusztráltak, miközben sokan a megélhetésükért küzdenek. Szegedi István később hozzátette: Magyarország egyes területein 30-40%-os az orvoshiány, miközben teljesítményük az EU átlagához közelít. Vagyis a maradék viszi a hátán a hiányzókat is. Akik ezt a fajta túlterheltséget megunják, mint pl. a mentősök, azok mennek ki külföldre. A szerencsések az egészségügybe, de Szegedi doki ismer olyat is, aki 20 év tapasztalattal is már inkább takarít Angliában.

A helyzet javítására tett megoldási javaslatok:

> adminisztrátorokat kell képezni, akik jelentős terhet tudnának levenni az orvosok és ápolók válláról

> feladatokat át kell szervezni, helyenként kompetenciabővítést végrehajtani, főleg az alapellátásban dolgozók körében

> betegeket is fel kell világosítani, hogy pl. hol milyen ellátást kaphatnak meg, és ezzel hogyan előzhető meg a járóbeteg-szakellátás és a fekvőbeteg-ellátás indokolatlan túlterhelése, valamint mit tehetnek saját egészségük megőrzése, a megelőzés érdekében.

 _zsu3486.jpg

Dr. Kincses Gyula

Hiányzik a prevenció

Magyarországon rendkívül kevés figyelem irányul a megelőzésre. Ahogy egy kardiológus néző elmondta: az Egyesült Államokban a Washington Post rendszeresen közöl egészségügyi prevenciós cikkeket, egyes országokban pedig az országgyűlési képviselőket külön oktatják egészségügyi stábok, hogy megértsék a megelőzés jelentőségét a közegészségügyben. Magyarországon viszont a közszolgálati tévékhez sem tudtak ilyen témákat bevinni, holott az alternatív gyógymódokról gyakoriak a közvetítések.

E hiány kezelésére korábban Magyarországon is elkezdtek képezni szakembereket: 1200 főiskolai diplomával rendelkező egészségügyi, illetve egészségfejlesztési (prevencióval foglalkozó) tanárt képeztek ki nem is olyan rég. Aztán egyszer csak leállították ezeket a programokat. Magyarországon egészen a közelmúltig működött egy ún. Nemzeti Egészségügyi Tanács is, amelyben civil szervezetek, szakemberek, különböző ellátások képviselői együtt dolgoztak, részben a megelőzési témakörben. Aztán egyszer csak ezt is felszámolták, talán mert túl nagy lehetett a presztízse – vetették fel egyes résztvevők.

> A civil szervezeteket segíteni kellene, hogy újra érvényesülni tudjanak, és ezáltal újra becsatornázzák az információkat a szolgáltatórendszer és a társadalom irányába is.

 _zsu3504.jpg

Dr. László Imre

Sürgősségin kerülik el a várólistákat

Szintén a túlterheltségre reflektálva mondta el egy radiológus vendég, hogy ügyeletes tapasztalatai alapján a betegek 70%-a nem lenne jogosult sürgősségi ellátásra. Szerinte a problémát részben az okozza, hogy nincs letisztázva, mi jogosít sürgősségi ellátás igénybevételére. A konferencia előadói is megerősítették, hogy a páciensek ma már ismerik, milyen hosszúak a várólisták, ezért terjedhetett el az a gyakorlat, hogy a beteg inkább bemegy a sürgősségire, ha bármi problémája támad. Ráadásul, ahogy fokozatosan elszegényednek az emberek, az mentálisan is megviseli őket, ezért gyakrabban fordulnak orvoshoz, pl. bemennek a sürgősségire már egy térdfájással is.

Kincses Gyula hozzátette, hogy a betegek már régen is állandóan bejártak hozzájuk apró panaszokkal is. „Már 9 óta nyűgös a pici, és nem akarunk így nekimenni az éjszakának” – mondták egyszer páciensei a top kelet-magyarországi intézménybe este 11-kor beérve. Szerinte ebben az egészségügyben dolgozók is felelősek, mert így nevelték, ehhez szoktatták a lakosságot – „jaj, ne tessék bevenni magától azt a gyógyszert, én ilyenkor majd megmondom inkább, hogy mit…”. Ez az, amire ma valóban ráerősít, hogy a várólistákat meg akarják kerülni a betegeik.

 _zsu3399.jpg

Dr. Szegedi István

8-10-szeres kiadások a kapacitások hibás elosztása miatt

Átalakításra szorulnak az adott szintű ellátásokhoz rendelt esetszámok, és ezeknek megfelelően a forrásallokáció is. Kincses Gyula idézte a klasszikus mondást a magyar egészségügyről, hogy az kétszintű, és a következő három szintből áll: alapellátás, járóbeteg-szakellátás és fekvőbeteg-ellátás. Ezt a horizontálisan (járó- és fekvőbeteg-ellátás) és vertikálisan (alap- és szakellátás) 2-2 szintre tagolódás adja ki. Kincses szerint komoly probléma, hogy az egészségügyi ellátásról való hagyományos gondolkodásban ezek és a laikus szint között erős határvonal húzódik meg. A betegtől ma nem elvárás, hogy közreműködjön saját betegsége kezelésében vagy egészsége megőrzésében.

> A páciensnek is partnerré kellene válnia a saját egészsége megőrzésében vagy gyógyulásában. A laikus szintet nem szabadna élesen elválasztani az egészségügy többi részétől, fontos lenne, hogy az egészségügyi ellátás a páciensek öngondoskodásától induljon.

Az egészségügyi rendszer ma az alapellátástól a kórházi felé szélesedik, a magasabb szinteken viszont többe kerül az ellátás. Régebben a legtöbb beteg az alapellátásban kapta meg a szükséges kezelést, viszont a beteg számára előnyös volt, ha kórházba került, mert ott gyakran jobb ellátásban (fűtés, folyóvíz) részesült, mint ami otthon várt volna rá – ez a beidegződés pedig máig fennmaradt, hiába nem érvényesül már a lakhatási körülmények ilyen előjelű különbsége, sőt a kórház ma már az a hely, ahol a felülfertőződés vár a betegre. Nincs megoldás stabil alapellátás nélkül, különben a beteg úgyis mindig egy-két lépcsővel magasabb szinten keres megfelelő ellátást, ha úgy érzi, az eredeti szinten nem látják el megfelelően. A magasabb szinten történő ellátás viszont az államnak 8-10-szer annyiba kerül, mint az eredeti szinten került volna.

Ráadásul ma már számos olyan betegség kezelése rutineljárásnak számít, ami korábban komoly, akár műtéti beavatkozást igényelt. Komárom erre két példát hozott fel. Régen a gyomorfekély kezelése például a sebészeti szakma csúcsát jelentette, ezért ha csak fennállt ennek a lehetősége, a beteget minden esetben megoperálták, és ez együtt járt 2 hét bent fekvéssel. Ma azonban, ha hasonlóak a tünetei, és pl. refluxszal küzd, akkor csak a háziorvosnak kell gyógyszert felírnia számára, és 2 héten belül tünetmentessé válik, legfeljebb egy gyomortükrözésre lesz szükség, ami 20 percet igényel. A másik szemléletes példa a mentálhigiénés problémák kezelésének alakulása. Ma mindenhol a világon népbetegség a szorongás és a depresszió. Ezt Komáromi szerint normális országokban a háziorvos kezdi el diagnosztizálni és gyógyítani, és csak a 20-30%-nyi komolyabb esetet küldi el pl. terápiára, illetve kimegy azokhoz ellenőrzésre egy szakorvos, akik már 2 hónapja kezelés alatt állnak.

Kincses Gyula többször hangsúlyozta, hogy jelen esetben a technológiai fejlődés, a finanszírozási kényszerek és az igények változása mind egy irányba mutatnak: a kórházak szabadulhatnak a rutinfeladatoktól, helyette más feladatokra koncentrálhatnak.

> A fekvőbeteg-ellátástól kellene elvenni esetszámokat. Meg kéne szüntetni azokat a fekvőbeteg-ellátásokat, amelyek csak rutinellátásokat tartalmaznak, ahova „a levest be lehet vinni”, hogy ott valóban csak azok maradjanak, akik high tech vagy intenzív ellátásra szorulnak.

> A háziorvosi és a járóbeteg-szakellátás hatékony előszűrőként kellene, hogy működjön. Meg kell tudni azt előzni, hogy a betegek rögtön 3 . vagy 4. szintjére lépjenek be az egészségügyi rendszernek, hogy azokon maradjon idő a valóban ott kezelendő, pl. a daganatos esetek kezelésére. Az alsóbb ellátási szinteken a csoportpraxisok és a kistérségi szintű járóbeteg-ellátás jelentene a mostaninál hatékonyabb megoldást.

> Újra kell gondolni, hogy egy-egy feladatot (nem teljes szakmát!) melyik szinten képesek az egészségügyi dolgozók ellátni. Nem az a jó megközelítés, hogy „kell-e fül-orr-gégész a csoportpraxisba”, hanem hogy a különféle szakellátásoknak melyik részeit, mely konkrét feladatokat lehetne levinni alsóbb szintre. Pl. az amerikai rendszerben már az ’50-es években is kibővítették az alapellátási szint tevékenységi körét, ehhez viszont nem szükséges egész szakmákat alsóbb szintre helyezni, hanem csak egy-egy vizsgálat vagy egyszerűbb kezelés elvégzését.

Fontos azt is figyelembe venni, hogy az viszont nem fenntartható, ha pl. felépítünk új járóbeteg-központokat, miközben mindenki ugyanúgy kórházba jár, mint korábban.

> A betegekben is tudatosítani kell, hogy nem a kórházba kerülés a gyógyulása kulcsa, hanem hogy meggyógyítsák – ott, ahol az lehetséges. Ebben óriási a szakma kommunikációs felelőssége! El kell tudni fogadtatni a beteggel, hogy nem a szemét kormány akarja tőle elvenni a kórházi ellátást, hanem korszerűbb, kisebb fájdalommal és idővel együtt járó kezeléshez juthat így hozzá.

> Elengedhetetlen a megfelelő infokommunikációs technológiai támogatás. A „telemedicína” tudja megmenteni pl. a kistérségek járóbeteg-központjait, mivel ez egységesíteni, esetenként pótolni tudja a helyben meglévő tudást.

Ma éppen az alapellátásban nem fizet ki számos ellátást a biztosító, holott a szaktudás és a felszereltség már ma is lehetővé tenné egyes esetek alacsonyabb szinten történő ellátását. 10-15 éve mondja a szakma, hogy a jelenlegi biztosítási rendszer rosszak ösztönzőket teremt. Pl. egy háziorvosnak 1 Ft-ba kerül kinyomtatni a beutalót, és 1500 Ft lenne helyben kezelnie a betegét.

, vagyis egy betegére nem jut 1000 Ft sem havonta, holott közülük 50-60-an otthon is ápolhatóak lennének a kórházi ápolás helyett, ami viszont az államnak már többszörösébe kerül.

> Hozzá kell igazítani a finanszírozást az új kapacitáselosztáshoz. 

350 milliárd Ft hiányzik az egészségügyi költségvetésből

A hazai egészségügyben nemcsak a forrásallokáció rossz, hanem a rendszer egésze is rendkívül alulfinanszírozott. Komáromi felidézte, hogy a kormány által az egészségügynek nemrég odaígért 60 milliárd Ft-os támogatás hallatán nem ujjongott senki a szakmájukban, mert plusz 95 milliárd Ft adósságnak hiányzik a fedezete, a kormány pedig csak 75 milliárd Ft-ot tett félre a 2015-ös költségvetésben erre a célra. Az összevont szakellátásban ráadásul, ha nem történik átrendezés, akkor ez az adósság évről évre újratermelődik a jövőben is.

A 2009-es zöld szalagos tüntetés apropója ma is fennáll. László Imre elmondása szerint a kórházak akkor kijelentették, hogy nem dolgoznak az adott alulfinanszírozási körülmények közepette tovább, mert az csak az adósságot növeli. Akkor 150 ezer Ft volt az egy (fekvő?) betegre jutó átlagkiadás, míg járóbetegenként csak 1,5 Ft jutott, így csak ügyeleti rendben dolgoztak tovább. A helyzet iróniája, hogy ma ugyanennyi a finanszírozási keret! Csak azóta lecserélték a kórházigazgatókat. Ha azóta legalább csak arányosan alakultak volna a költségvetési ráfordítások az egészségügyre a GDP alakulásával, akkor ma 350 milliárd forinttal lenne több az egészségügyben.

Panelünk négy orvos résztvevője egyetértett azzal a végkövetkeztetéssel, hogy a magyar egészségügyben szakmai érveken nyugvó, felelős, bátor politikai döntések sorára van szükség - és mindez nem halogatható tovább.

A bejegyzés trackback címe:

https://varadialapitvany.blog.hu/api/trackback/id/tr107441408

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2015.05.08. 17:39:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lulu Lulu 2015.05.20. 18:46:28

Ezek 90%-a nagyon jó ötlet.