Váradi András Alapítvány

Váradi András Alapítvány

Több iratot a levéltárba!

Konferencia beszámoló

2015. március 27. - Váradi András Alapítvány

"Besúgók, akták, ügynökök" címmel kerekasztal-beszélgetést szervezett a Váradi András Alapítvány 2015. március 23-án. 

e14_fb_ugynok_event_cover_784x296_4.png

A rendezvény aktualitását az a Simicska Lajos, korábbi Fidesz-pénztáros és APEH-elnök  által március 8-án indított  közéleti diskurzus adta, mely szerint Orbán Viktor miniszterelnök nemcsak társadalmi kapcsolatként jelentett róla a ’80-as években, hanem esetleg beszervezési nyilatkozatot is aláírhatott, amelyről azt is felvetette, hogy Moszkvának bizonyítékai lehetnek. A spekuláció alapjául Simicska a magyar kormány elmúlt években gyakorolt külpolitikai manővereit nevezte meg. Ennek nyomán az Együtt – a Korszakváltók Pártjának országgyűlési képviselői, Szabó Szabolcs és Szelényi Zsuzsanna, ismét benyújtották a párt törvényjavaslatát az állambiztonsági múlt nyilvánosságának garanciáiról – amelyet 2014. május 20-án egyszer már benyújtottak, akkor azonban a Fidesz-KDNP képviselői ezt nem támogatták –, valamint egy kapcsolódó határozati javaslatot.

A Váradi András Alapítvány olyan szakembereket kért fel a beszélgetésre, akik szakmájukból kifolyólag jól ismerik a rendszerváltás előtti állambiztonsági szervezetek működési gyakorlatát, az ezekről fellelhető hiteles történelmi forrásokat, valamint az ezek feltárására irányuló törekvések jogszabályi és politikai környezetét. A felkért résztvevők Rainer M. János történész, Tordai Csaba alkotmányjogász és Ungváry Krisztián történész voltak, míg a beszélgetést Pápa Levente, a Váradi András Alapítvány elnöke, az Együtt – a Korszakváltók Pártjának alelnöke vezette.

_zsu0374.jpg

_zsu0438.jpg

Hogy nézett ki az állambiztonság a ’80-as években? Milyen elemekből épült fel?

Ungváry Krisztián elmondta, hogy az állambiztonsággal együttműködők köre rendkívül hierarchikus és bürokratizált volt – amit részben az tett szükségessé, hogy egy esetleges büntetőeljárás során minden érintettet biztosan meg lehessen találni.

  •         A társadalmi kapcsolatok köre olyan emberekből állt, akik önkéntes alapon működtek együtt, alkalmi és operatív keretek között, olykor azt sem tudva, pontosan miben is vesznek részt. Ők kizárólag egy-egy ügyben voltak érintettek, róluk személyes dossziék nem is készültek. A rendelkezésre álló statisztikák szerint a legtöbb információ ebből a körből érkezett.
  •         Speciális helyzetűek voltak a hivatalos kapcsolatok, akik állásukból fakadóan feltehetően ideológiailag egy platformon álltak az állambiztonságiakkal, és a pozíciójuk miatt releváns információkat tudtak szállítani az állambiztonság részére. Köztük akadt például olyan főszerkesztő is, aki egyszerre volt hivatalos kapcsolat és egyben megfigyelt, célszemély is.
  •         A hálózati személyek köre a valamilyen módon beszervezettekből állt. Az ide sorolt személy megnevezése lehetett ügynök, titkos megbízott vagy titkos munkatárs stb. – státuszuk a megbízhatóságuk szintjétől függött. Munkájukért ők már elméletileg kaphattak juttatást, de 95%-uk nem kapott. Ők voltak azok, akikkel titoktartási nyilatkozatot kellett volna aláíratni belépésükkor – ez azonban sok esetben elmaradt, például pszichológiai szempontokra való hivatkozással. A hatályos törvények szerint ügynöknek csak az tekinthető, aki a fentebb ismertetett különféle kritériumok mindegyikének (volt dossziéja, aláírt nyilatkozatot stb.) megfelelt. Ennek következtében ma gyakorlatilag senkit nem lehet ügynöknek nevezni, hacsak nem maga az illető vállalja azt magára. A beszervezettek kb. 50%-a viszont már a második találkozóra sem ment el. Ennek fényében különösen megkérdőjelezhető, ha valaki azt állítja magáról, hogy „őt kényszerítették erre”. Ungváry szerint pozitív példák tömkelegével lehetne találkozni, ha kutathatóvá tennék a források szélesebb körét is.
  •        A szigorúan titkos állományú (SZT) tisztek különleges kategóriát képeztek. Őket az állambiztonság hivatalos tisztjeiből minősítették át, és helyezték pl. nagy intézmények protokollosztályára. Munkájukért rendszeres fizetéskiegészítést kaptak, kitüntetésre is jogosultak voltak. Nekik volt a Belügynél saját dossziéjuk.

A ma megismerhető adatok szerint 1945 és 1989 között minimum 200 ezer ember beszervezésével próbálkoztak az állambiztonsági szervek. Az egyszerre állományban lévő beszervezettek száma valamikor az ’50-es években érte el a maximumát: kb. 40 ezer tevékenykedett egyszerre. 1956 után viszont legfeljebb 10 ezer ember lehetett aktív. Ugyanakkor nem ismert a katonapolitikai hálózat mérete, tehát az előbbi számok alulbecslésnek tekinthetőek. A szigorúan titkos tisztek száma néhány ezer fő lehetett, míg a társadalmi kapcsolatok száma legalább akkora lehetett, mint az ügynököké.

_zsu0490.jpg

Milyen átalakulások történtek a rendszerváltáskor? Mi lett az iratokkal?

Rainer M. János megfogalmazásában „az állambiztonság története az iratmegsemmisítés története”. A történész az 1981 és 1990 fordulója között, a katonai és bürokratikus szervezetek működése során keletkezett iratoknak három nagy csoportját különítette el.

  •        Az állambiztonsági szervek belső iratai, amelyet a hivatalos állomány állított elő, mint pl, javaslatok, ügyforgalom, stratégiák. Ez a forrásanyag nagyon csonkán maradt fenn, egyetlen teljes évet sem lehet összeállítani.
  •        Dossziék:

o   V-dossziék (V mint vizsgálati): az állambiztonság jóvoltából minimum az ügyészségig, de akár a bírósági szakaszig jutott eljárások iratai, amelyből az eredeti mennyiségnek kb. a fele maradt fenn

o   B-dossziék (B mint beszervezés): ezek személyekre vonatkoztak, és a kb. 200 ezer főre vonatkozó állományából kb. csak 10-15 ezer darab maradt fenn

o   M-dossziék (M mint munka): kronológiai sorrendben tartalmazták az adott hálózati személy jelentéseit. A jelentéseket általában kézzel írták, többnyire álnéven, és ezekből az előbbinél valamelyest több maradt fenn.

o   Ügyekhez kapcsolódó, ám az igazságszolgáltatási szakaszig el nem jutó ügyek dossziéi: operatív dossziék személyekről, csoportokról, vállalatokról. Az állománya rendkívül csonka.

  •        Nyilvántartások: változatos iratok, amelyek közül kettő bír kiemelkedő jelentőséggel: a célszemélyek operatív nyilvántartása és a hálózati nyilvántartás. Utóbbinak a 6-os kartonja kapja a legnagyobb figyelmet, a hálózati személyek nyilvántartása.

Térségi összehasonlításban is kitűnik a magyar iratanyag: rendkívül csonka ugyanis az egész, köszönhetően a rendszeres, illetve a kampányszerű iratmegsemmisítéseknek. Rainer M. János szerint az 1989-ben még rendelkezésre álló iratoknak kevesebb, mint a fele maradt meg. Ungváry Krisztián felvázolta, hogy az iratmegsemmisítés a rendszerváltás előtt is folyamatos volt, mivel az iratok 90-95%-a értelmetlen volt, nem tartalmazott hasznosítható információkat. A kampányszerű megsemmisítés 1988-ban indult, és 1989-ben pörgött fel igazán. Ami utólag furcsának tekinthető, hogy az iratmegsemmisítés a rendszerváltás után még jó 10 évig folytatódott. A megsemmisítés különböző mértékben érte el az egyes irattípusokat. Pl. a katonai hírszerzésnél iratmegsemmisítés elvileg nem történt, míg a III/III-as csoportfőnökségen kampányt is folytattak, és jegyzőkönyv nélküli iratmegsemmisítésre is sor került. Érdekesség, hogy a katonai elhárításnál kampányszerű megsemmisítés nem zajlott 1989-ban, de a fennmaradt rész manipulálása a rendszerváltás után azonnal megkezdődött, már az első kormány idején: egy államtitkár és a helyettese megpróbált hozzáférni a rájuk vonatkozó iratokhoz, hogy megsemmisíthessék, és csak a biztonságiak akadályozták meg őket a bejutásban – az eset Ungváry szerint kis online keresgéléssel könnyen megtalálható.

Nem ismert olyan típusú manipulációs kísérlet, hogy valakiről visszamenőleg készítettek volna anyagot, amit beiktattak az eredeti állományba – amit nagyjából lehetetlen is lenne megvalósítani. Vagyis ’90 óta alkotóként nem nyúlhatott hozzá senki az állambiztonsági iratcsomaghoz, csak törlések, átminősítések és visszaminősítések történtek. A törlések ellenére Ungváry úgy véli, hogy ha valaki aktív ügynök volt, akkor a működésének a nyomát lehetetlen teljesen törölni, olyannyira hivatkoztak egymásra a dokumentumok. A totális megsemmisítést a mágnesszalagokon tárolt információk és az Alkotmányvédelmi Hivatal dokumentációja is ellehetetleníti – utóbbi a régi nyilvántartásokra hagyatkozik, amelyek alapján legalább az biztosan ki deríthető, hogy ki volt hálózati személy. A totális megsemmisítés Rainer M. szerint is rendkívül nehéz lenne az egykori bürokratikus szervezet miatt, de azért nem zárná ki a lehetőségét, éppen a rendszeres hivatalos megsemmisítések miatt. 

_zsu0510.jpg

Mennyire feltárható a sztori? A hatályos törvények mit tesznek lehetővé?

A beszélgetésből kiderült, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának átadott iratok nagyjából jól kutathatóak. Állampolgári betekintéssel minden magyar állampolgár megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a magáról vagy rokonáról készült iratokat, míg kutatási céllal valamennyi ott őrzött irat megismerhető. A ’90-es évek óta az ABTL-hez kb. csak 30 ezer betekintési kérelem érkezett, amelyből a találati arány 50% körüli volt. Utóbbi fakadhat abból is, hogy az iratok nem álltak rendelkezésre, vagy, hogy a kezdeményezők tévesen feltételezték, hogy jelentettek róluk. Maga az intézet is végez kutatásokat, évente nyilvánosságra hozza az eredményeket, és a legnépszerűbb hazai kutatóhelyek közé tartozik, komoly irodalmi feldolgozások, fontos kézikönyvek születtek már az ott tárolt dokumentumok alapján.

Tordai Csaba szerint a feltárás igazi rákfenéje, hogy az iratoknak csak egy része került át a Levéltárba. Hiszen ami már egyszer átkerült, az előbb-utóbb úgyis nyilvánossá válik. De tovább szolgáló hivatásos állományúakra, rendszerváltás után is együttműködő személyekre, gazdasági vállalatokra, határontúliak védelmére való hivatkozással számos iratot visszatartottak már a Levéltárba való átkerüléstől. Azt ugyan sosem állította egyetlen kormányzati vagy szolgáltató szervezet sem, hogy azért nem ad át egy iratot, mert az valamely hivatalban lévő politikusra terhelő információt tartalmazna. Az alkotmányjogász szerint azonban az állambiztonsági iratok átadását szándékos csúsztatással vissza tudják tartani egyes szervezetek. Ennek a törvényi feltételt általában az biztosította, hogy az iratban szerepelt valahol olyan hivatalos állományú személy neve, aki a III/III-as főnökség felszámolása után is állományban volt – függetlenül attól, hogy az állományban maradás például csak egy további hónapra szólt vagy, hogy az illető neve csak a fejlécben, a begépelő neveként szerepelt. A visszatartott iratok teljes körét pedig még az egykori titokminiszter, Gálszécsy András sem ismerhette meg. Így összességében az átadás teljesítéséről vagy megtagadásáról szóló döntéseknél a politikai befolyásolás szándékát nem lehet kizárni.

_zsu0389.jpg

Milyen lenne az optimális szabályozás?

Tordai ismertette a szabályozás főbb szempontjait: mi kerül a levéltárba, ki férhet hozzá az anyagokhoz, és mihez kezdhet a feltárt információval. Szerinte egy jó szabályozásnak radikálisan le kellene csökkentenie a titkosítás alá vonható dokumentumok körét, és ennek a kritériumnak a teljesülését független, civil személyek vagy szervezetek kellene, hogy ellenőrizzék, valamint az egész folyamatot bírósági kontroll alá kellene rendelnie.

Egyes információk még a rendszerváltás óta eltelt 25 évvel később is legitim módon számítanak titkosra. Például a katonai hírszerzésnél lévő információk visszatartását az is indokolja, hogy külföldről nézve nincs egyértelmű diszkontinuitás az egykori Magyar Népköztársaság és az azt követően létrejövő Magyar Köztársaság között, így pl. a Közel-Keleten a magyar hírszerzéssel egykor és most is együttműködők kilétét indokolt védeni annak érdekében, hogy a jövőben mások is hajlandóak legyenek együttműködni a magyar titkosszolgálatokkal. A Kenedi János által vezetett szakértői bizottság eredményei szerint a legitimen visszatartható iratok aránya nem éri el a 25%-ot a visszatartott dokumentumok között.

A rendelkezésre bocsátott iratok kutathatóságának szabályozását mind Ungváry Krisztián, mind Rainer M. János indokolatlanul szigorúnak tartják, mivel a tudományos kutatói státusz elérése rendkívül szigorú feltételekhez van kötve, amit valójában alig teljesít valaki (pl. publikációs jegyzék, részletes kutatási terv, az MTA kötelékébe tartozó kutatási intézeti tagság stb.). Tordai Csaba ezzel szemben azonban kevésbé kritikus véleményének adott hangot: a levéltári iratok jelentősrésze olyan, ami jogállami körülmények között nem születhetett volna meg, ezért nem feltétlenül jó, hogy az utcáról besétálva bárki hozzáférjen minden információhoz a megfigyelt személyekről. Ungváry azonban nem tartja reális félelemnek, hogy a kutatás szabaddá tétele esetén az emberek tömegesen megrohamoznák az intézetet, mivel nem ezt mutatják a külföldi tapasztalatok sem, ráadásul Magyarországon még az állampolgári betekintési jogukkal is csak kevesen éltek. Rainer M. János bevallotta, hogy mikor tagja volt az engedélyeket megadó bizottságnak, ők például senkit nem korlátoztak a hozzáférésben.

Egy majdani törvénynek Rainer M. János szerint az aktuális szabályozás definíciós részeit is felül kellene vizsgálnia: nem kellene az iratokból nem teljesen rekonstruálható adatokhoz kötni a nyilvánosságra hozatalt. Saját tapasztalatból idézte, hogy vesztett már el pert, mikor egy tanulmánya egy kisgazda politikusról is tartalmazott információkat, aki ezért rágalmazás vádjával beperelte, de kb. négyszeri fellebbezés után a bíróság végül neki, a történésznek adott igazat. Tordai Csaba az adatok felhasználását illetően arra hívta fel a figyelmet, hogy a jogalkotó legyen tisztában a saját határaival. Nem a jognak és nem egy törvénynek a feladata az, hogy definíciót adjon arra, hogy egy történész kit nevezhet pl. ügynöknek. A szabályozáshoz persze szükség van valamilyen definíciós rendre, de a kutatásokat ez nem szabad, hogy befolyásolja.

A panelbeszélgetés valamennyi résztvevője egyetértett abban, hogy az állambiztonsági múlt feltárásának kulcskérdése, hogy átkerülnek-e a ma még visszatartott, és a mai a mai állambiztonság szempontjából nem meghatározó, iratok a levéltárba. Egy a hallgatóságból érkező kérdésre válaszolva Rainer M. János megerősítette, hogy a magyar társadalom tagjainak joguk van megtudni, hogy milyen adatokat gyűjtöttek róla, mindenkire tartozik, hogy kik és mit jelentettek társaikról. Az egykori jelentőknek ez esetben adott lenne a lehetőség, hogy elmondják személyes történetüket, hogy mit miért tettek. A mai magyar paradigma ezzel szemben a botrány: valaki előhalászik valami speciális információt, aztán arra ráugrik mindenki. Pedig Rainer M. szerint a magyar társadalom valójában eléggé megengedő, elfogadó ebben a témában, amit a már nyilvánosságra került ügyek, többek között Szabó István vagy Tar Sándor esete is példáz. A közös múltfeltárás ebből kifolyólag leginkább morális kérdés.

_zsu0487.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://varadialapitvany.blog.hu/api/trackback/id/tr177309800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

miaturo 2015.05.11. 18:25:38

Most fedeztem fel ezt a blogot. Az első cikk máris nagyon tartalmas. Várjuk a továbbiakat.

miaturo 2015.05.11. 18:28:26

P.S.: Azért kíváncsi vagyok, az összes párt közül valamelyik felvállalja-e végre az ügynökakták nyilvánosságát. Amelyik nem, azt tudhatjuk, miért nem. A Fidesz például a jelenét sem vállalja fel, jó okkal.
süti beállítások módosítása